Az ilyen "tudósok" tetszeleghetnek fehér köpenyben, vagy állhatnak hatalmas egyetemi katedrán, az egyetlen biztos dolog velük kapcsolatban, hogy hosszú távon nem biztosak semmiben. Ha idén írnak egy felfedezést arról, hogy milyen hormonok okozzák a boldogságot, akkor jövőre hatalmas hírveréssel teszik közzé, hogy megdől (saját) elméletük. Az új elmélet szerint ugyanis az út a boldogsághoz nem a hormonokon keresztül vezet, hanem mondjuk a pupilla átmérőjén.

 

A boldogság eme tudományos magasságában nem tűrik az állandóságot. Ők abból élnek, hogy kutatásaikra "szükség van" a fejlődéshez. Érdekes, hogy azt mondják, hogy a tudomány fejlődik, mégis, e tudomány eredményei évezredek óta változatlanok: az emberiség túlnyomó része boldogtalan, és nem csak az elmaradott országokban, hanem a fejlettnek titulált nyugaton is.

 

Pszichiáterek mászkálnak gondterheltnek mutatott arccal, és közülük csak kevesen vallják be legalább maguknak, hogy saját életük is boldogtalan – hogyan is adhatnának tanácsot másoknak.

Az őszinteség régen kiveszett a boldogságot kutatókból, mert ha lenne bennük, bevallanák, hogy teljesen rossz úton járnak. Pedig ha lenne merszük abbahagyni az Ember őrült módon materialista megközelítését, akkor megfelelhetnének legalább a szakmájuk elnevezésében szereplő „psziché” szóhoz, onnan már nem nagy ugrás, hogy a lelket nem lehet vérnyomásmérővel vizsgálni.

 

A lélek, s így az ember működése indirekt módon megérthető a viselkedés tanulmányozásával. Ez azonban nem hoz úgy pénzt a konyhára, mint a gyógyszergyárak által fenntartott kémiai laborok. Ezért aztán a hivatásos boldogságkutatók maradnak a hormonoknál, rosszabbik fajtájuk pedig antidepresszáns mérgeket állít elő „emberi fogyasztásra”, még akkor is, ha a használati útmutatóban kis betűkkel ugyan, de le kell írnia, hogy a depresszióra kitalált szer, depressziót és hirtelen halált is okozhat.

 

Ez egy anyagias társadalom, de az írók, színészek, szobrászok, táncosok, tanárok és más értelmiségiek tudják mi a forrása a boldogságnak, csak nekik kisebb a hangjuk. Talán amikor már milliárdnyi embernek lesz elege a TV és a magazinok hülyítéséből, akkor újra eljön valami reneszánsz-féle korszak, amikor újra az értelmes célok kitűzése, a feléjük tett lépések, valamit a művészet és a sportteljesítmények válnak azzá az úthoz a boldogság felé, amin olyan sokan szívesen járnának.